Esernyős banán

2010. június 29.

Komlós Tibor mérlegképes könyvelő igen nyugtalanul aludt ma. A szereplők aggódva rohangáltak álmában, és esernyős banánokat dobáltak be minden ajtón, ő pedig azon aggódott, hogy a külföldiek biztosan nem értik, mi történik itt. Ezért az álma egy idő után feliratozva folytatódott, majd idővel egy jeltolmács bukkant fel, hogy a siketek is felfogják az eseményeket. Általánosságban elmondható, hogy semmi értelme nem volt az álomnak, viszont rendkívül zaklatott hangulatban telt.

Reggel felébredve Tibor persze tudta, miért aludt ilyen zavartan. Egy esti televíziós riportműsorban a rablókról volt szó, hogy milyen egyszerűen tudnak autókat és lakásokat feltörni. Nyilatkoztak biztosítási kárfelmérők, lakatosok és zármesterek, valamint egy anonim betörő is, és közös véleményük alapján nem létezik biztos védelem. Tibort ez felettébb nyugtalanná tette.

Ezért hát fogta magát, odament kertes kis házának bejáratához, és az ajtót egyszerűen kiszedte a helyéről. Hátravitte a fészerbe, és munkába indult.

Két nappal később Tóvári Gábor megélhetési betörő a késő esti órákban bukkant fel ott. Már előre felkészült, hogyan fog betörni Komlós Tibor lakásába. Elővette a megfelelő eszközöket, mellyel a bejárat zárja egy pillanat alatt kinyitható, és halk léptekkel megközelítette az ingatlant. Ott vette csak észre, hogy az ajtó zárastul-mindenestül hiányzik.
Gábor itt megtorpant. Az álkulcsait nézte egy ideig, majd megint a hiányzó ajtót. Teljes tanácstalanság lett úrrá rajta, majd annyit mondott: „naneeee...”, és gyorsan eliszkolt a helyszínről.

Komlós Tibor nem rakta vissza az ajtót, mégsem törtek be hozzá soha.

Hét betű

2010. június 25.

Ippon Kobayashi immár hét éve dolgozott a Yamatoshiko cigarettagyártó-vállalatnál, és úgy tervezte, hogy rendes japánhoz méltóan innen is fog nyugdíjba menni. Az addig hátralévő 35 évet kellene már csak valami értelmessel eltölteni.
– Harakiri, cunami, kamikaze, banzáj! – mondta egy szép napon, majd feltalálta a keresztrejtvény-cigarettát.

– Német karmester, hét betű – szólt a cigarettásdoboz pár hónappal később.
– Spierdelej kurwa! – válaszolta erre Jan Kowalczyk lengyel lignitbányász akkurátusan. – Adj már egy cigarettát, az isten verjen meg!
– Rossz válasz – mondta a doboz, és nem nyílt ki.
Másnap Jan átszokott a rágógumira. Így fordulhatott elő, hogy két héttel később a sújtólég egy gondatlanul égve hagyott cigaretta miatt nem robbant rá a lignitbányára, maga alá temetve több mint száz ott tartózkodó munkást.

Ippon Kobayashi 35 év múlva a Yamatoshiko cigarettagyártó-vállalattól ment nyugdíjba. Csak halála után, a mennyországban tudta meg, hogy ő a lengyel bányászok védőangyala.

Balaton

2010. június 21.

Robi belépett nagyszülei konyhábája, és körülnézett. Nagypapa egy hintaszékben ücsörgött, lassan pipázgatott, és egy régi könyvet olvasott közben. Nagymama pedig az ablakpárkányon pihenő muskátlikat locsolta épp.
– Merre találok egy konzervnyitót? – kérdezte Robi Nagymamát.
– A konyhaszekrényben hátul.

Nagypapa kifújta a pipafüstöt, és gyönyörködött a fordozódó ködben.
– Halkítsd le a rádiót egy kicsit, kérlek –mondta, miután a lehelletnyi gomoly teljesen szertefoszlott.

Robi lehalkította a rádiót, és kinyitotta a konyhaszekrényt. Végignézte a polcokat, kotorászott a konzervnyitó után. A harmadik polcon lelt rá, és egy régi fényképet is talált mellette.
A fényképen Nagypapa és Nagymama voltak. Egy régi Pannónia motoron ültek ketten egymás mögött. Nagypapán bőrkabát volt, Nagymamán térdig érő szoknya, háttérben a Balaton víztükre látszott. Fiatalok voltak, húsz évesek talán.

Robi a bőrkabátja zsebébe tette a fényképet. Végignézett a kis konyhán, majd kiment a ház elé, ahol barátai vártak már rá. Mindannyian felültek a motorukra, és elindultak a Balaton felé.

Boríték

2010. március 31.

Akadnak dolgok, amelyek jobban elszomorítják az emberfiát, mint azt előre sejthetnénk. Ha lekéssük a villamost, ha megházasodik a gyerekkori szerelmünk, vagy ha este jövünk rá, hogy elfogyott a csoki, amire egész nap úgy rákészültünk. Hasonló szomorúságot érzett Svazevics Ádám is, amikor egy kora reggel arra lett figyelmes, hogy a társasház minden postaládáján legalább kettő név szerepel, egyedül az övén van csak egy.

Aznap nem sokat dolgozott. Csak nézte a halom papírt, amit eléraktak, de nem nagyon akaródzott nekifogni. Leszegett fejjel itta a kávét, három cukrott rakott bele, hogy édesebb legyen. Este aztán fogta magát, kiragasztott még két nevet a postaládájára, s onnantól fogva hárman laktak a Liliom utca negyvenkettő alatti lakásában: Svazevics Ádám, Virág Péter és Máray Tímea.

Persze nem változott semmi. A dolgok ugyanabban a mederben folytak tovább, mint eddig, és az idő lomha zafírkörmei lassan felpödörték a megsárgult névmatricák sarkait.

Egy nap azonban egészen szokatlan dolog történt. Az aznapi postában volt két számla (vízdíj és fűtés), valamint a kötelező gépjárműbiztosítás befizetésének elmulasztására figyelmeztető felszólítás, de Ádám szeme csak a negyedik levélen állt meg: a feladó Máray Tímea, a címzett pedig Virág Péter. De a legkülönösebb talán mégis az volt, hogy postai címek nem álltak a borítékon, csak a nevek árválkodtak önmagukban.

Svazevics Ádám hetekig nézegette a felbontatlan borítékot. Azon gondolkodott, hogyan juttathatná el jogos címzettjének a levelet, de cím hiányában ez lehetetlennek bizonyult. Végül úgy döntött, felbontja inkább, talán abból kiderül valami.

„Kedves Péter!”, kezdődött a levél. Tímea visszafogott hangvétellel érdeklődött benne rég nem látott ismerőse felől, majd leírta, hogy a Balatonra készülnek nyaralni nemsoká, ahol minden valószínűség szerint lángost fog fogyasztani. Végül megemlítette, hogy Völgyesi néni megfázott. Egészen rövidke levél volt.

Svazevics Ádám némán bámulta a papirost. Egyáltalán nem derült ki belőle, hogy hova kellene továbbítania azt. Ezután főzött egy kávét, rágyújtott egy cigarettára, majd tollat ragadott, és válaszlevelet írt. Elmondta benne, hogyan telnek a hétköznapjai. Mi újság a munkahelyén és a barátaival. Leírta ezután, hogy ő is mennyire szeret a Balatonon nyaralni, és Tímea figyelmébe ajánlotta azt a lángososbódét, ahol a legfinomabb a sajtos-tejfölös. Elmesélte még, hogy milyen könyvet olvas, és hogy üzeni Völgyesi néninek, igyon sok mézes teát. Virág Péterként írta alá levelét, a borítékra Tímea nevét írta, és címzés nélkül dobta be a sarki posta levelesládájába.

A válasz két hét múlva érkezett meg. Tímea boldogan megköszönte az ajánlást, állítása szerint élete legjobb lángosát ette az említett bódénál. Leírta még, hogy azt a könyvet ő is olvasta, de az illető író írt már sokkal jobbakat, ajánlott is párat ezek közül. Elmesélte a hétköznapjait, pár szót a barátairól, és hogy Völgyesi néni mennyivel jobban van azóta a mézes teától. Ez egy sokkal hosszabb levél volt.

Svazevics Ádám és Máray Tímea így leveleztek éveken keresztül. És ahogy egyre többet írtak magukról, egyre többet tudtak meg egymásról is, lassan azt vették észre, hogy minden apró titkukat megosztják. De Ádám mindvégig Virág Péterként írta alá leveleit, és sosem árulta el, hogy ő valójában valaki teljesen más.

Egyik levelében azonban Tímea megemlítette, hogy már a héten átköltöznek az új házukba. Kertje is lesz, ahol elegendő hely jut majd egy kutyusnak (vagy macskának, ez még nincs eldöntve). A pontos postacímet azonban Tímea nem tudta, de azt ajánlotta Péternek, hogy kérje el a szomszéd Kovatov bácsitól, mert nála megvan. A Liliom utca negyvenkettőben azonban nem lakott senki, akit Kovatov bácsinak lehetett volna nevezni.

A válaszlevelet Tímea sosem kapta meg. Ádám hetekig várt, majd újabbat írt. Azután mégegyet, és mégegyet, kilencet összesen. Volt olyan, amit személyesen a postáskisasszonynak adott a kezébe, de ő csak annyit mondott: „Ezen nincsen cím. Lakcím nélkül pedig lehetetlen egy levelet kézbesíteni! Ez badarság, kérem.”

És ahogy kezdve volt, úgy vége lett, a névmatricák pedig idővel lekoptak teljesen.

Lúdas Matyi esete az ispánnal

2010. február 13.

Többek között azért jó vinyót takarítani, mert az ember mindenféle régi írásokat is talál. Ezt például 2001-ben írtam:

Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az üveghegyen is innen, mert az meg az Óperenciás tengeren túl van, egy gyönyörűséges andalító éjjelen, ahol a mélykék színű égbolt takarója lágyan fedte be az igaz álmot alvó őszi kis falut, ami körül néha-néha felbukkant egy-egy könnyed léptű álomtündér, akinek léptei nyomán felcsillant a fűben a gyémánt-harmat, s az egész vidéket édes-könnyedén lepte el a fák titokzatos susogása, s a Hold lágy sugarai ezüstösre festették az apró házikók nyugalmat álmodó nádtetőit, és egészen halkan még hallani lehetett a szikrázó csillagok apró nevetését, amikor mosolyogva egymásra néztek, és a halványan csillogó vasút a vidéken álmosan elterülve mutatta az utat a végtelenbe, ahol talán gyöngyhajú angyalok vigyázzák most a bolygó titkos álmait, ezen a leírhatatlan éjjelen a lángnyelvek egymást kergetőzve szökkentek egyre magasabban az ég felé, amikor Lúdas Matyi rágyújtotta az ispánra a házat, aki az intenzív osztályon ötödfokú égési sérüléseibe belehalt.

Nyusziszüret

2010. február 5.

Eljött az évben az a nap, mikor Vincze Mihály, Kossuth-díjas paraszt beleszagolt a kunszentmártoni levegőbe, és megállapította, hogy eljött a nyusziszüret ideje.

A termelőszövetkezet tagjai elbandukoltak hát a földek irányába, és fűzfából fonott nyulaskosaraikkal megkezdték a szüretet. A bolyhos kis nyuszifülek rendezetten, párosával kandikáltak ki a földből, és egyszerre hullámoztak az őszi szél simogató fuvallataival.
– Két-három nap alatt végzünk – mondta Vincze Mihály, aki ekkorra még mindig Kossuth-díjas paraszt volt.

Talán kétszáz sornyi nyuszit is kihúztak már a földből, mikor a TSZ egyik lelkes tagja, Báró Amundsen Henrik különös jelenségre lett figyelmes.
– No, nézd csak! – kiáltott fel. – Eltűntek a nyuszifülek!
És valóban, a nyuszimező egy igen tekintélyes részén se híre, se hamva nem volt a bolyhos kis füleknek.

– Vakond ez, ha mondom! – szólott Vincze Mihály. – Mindig tönkreteszik a termést. Ejnye, no.
Azzal fogta magát, és hazasietett. A többiek csodálkozva néztek egymásra egy ideig, de ő hamarost visszatért, és egy jókora vakondpumpa volt nála. Bedugták a földbe menten, és nekiálltak pumpálni egyszerre.

Igen rövid idő alatt kettő darab vakondot is összepumpáltak, akik rövid vallatás után előadták, hogy az ellopott nyuszikat a kozármislényi tölgyfa odujában rejtették el. S hát nem is hazudtak, mert a lelkes TSZ tagok megtalálták ott az összes eltűnt kis nyuszit.
– Amindenit, Vincze Mihály – szólt Báró Amundsen Henrik, miközben egy nagyobb példány bundáját porolta ki gondosan –, te aztán tényleg Kossuth-díjas vagy!

Ő erre elégedetten bólintott egyet, majd összecsomagoltak mindannyian, és elvitték a nyuszikat a présház felé.

Karfiol

2010. január 30.

Kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam tehát.
– Hoztam karfiolt.

Takács K. János állt a küszöbön. Másfél éve nem láttam, és ő karfiolt hozott.
– Amennyiben a számításaim helyesek – folytatta, miközben belépett az előszobába –, ha ezt a karfiolt felgyorsítjuk 88 mérföldes sebességre, halőrré vagy ívhegesztővé fog változni.
Közben egy lila táskából elővette Fifi kacsát, és a konyhaasztalra rakta. „Háp!”, közölte Fifi kacsa mosolyogva, ami kacsául annyit jelent, hogy „nem eshet örökké”.

Nincs mese, karfiolt fogunk gyorsítani. Takács K. János visszatért.

Galamb

2009. december 31.

Azt azért még elmesélem, hogy hogyan akartunk galambot fogni galambmentes területen.

Nagyjából 8-10 éves lehettem, amikor egy varázslatos nyári reggel arra keltem föl, hogy hiába a remek idő, az egészség és az iskolaszünet, a mai napnak egyértelműen csak egy galamb birtoklása adhat értelmet. Hogy pontosan milyen felsőbb cél érdekében kellett szert tennem egy galambra, az már a múlt jótékony homályába vész. Egyszerűen kellett, és kész.
Szeged csöndes kis kertvárosában laktam akkor. A szomszédunk postagalambokat nevelt, amik egész nap a házunk körül röpködtek. Igen magasnak mondható galambsűrűség volt tehát az utcában, és emiatt tévesen azt gondoltam, hogy bizony arrafelé úgymond élnek galambok. Nem éltek. Csak a szomszéd versenygalambjai röpködtek föl és alá, de azok sosem szálltak le az utcán.
Nem is nagyon vesztegettem az időmet, kiterveltem a csapdát. Úgy gondoltam, hogy ha kirakok némi madáreledelt, akkor az arra lecsapó galambot foglyul ejthetem egy fentről rázuhanó ketreccel. Ezt a tervet azonnal hibátlannak is minősítettem, és nekiálltam a ketrec elkészítésének.
Tulajdonképpen egy kalitkát akartam készíteni, aminek nincsen alja. A rácsokat az otthon található vasanyagból csináltam volna. A vasbeton elkészítéséhez használatos vékony vasrudakból volt otthon bőven, de a művelet mégsem egyszerű.
A legtöbb gyerek legózik, ha építeni szeretne valamit, én viszont tekepályát készítettem az udvaron a galamb-hadműveletet megelőző napon. Ez a procedúra úgy néz ki, hogy a vasbeton készítésére alkalmas vasrudakat előbb vasbeton készítésére alkalmatlan hosszúságúra kellett feldarabolni, majd mezőgazdasági spárgával összekötöttem őket, hogy egy esetleges tekegolyó számára azok egy megfelelő utat jelöljenek ki. Gyakorlatilag vasból és spárgából építettem a pályát, ami épphogy nem dőlt össze magától. Szerencsére nem is nagyon lett volna alkalma összedőlni, mert a tekegolyókat malterből készítettem, és a gurítás első három nanométere alatt atomjaira szakadt az egész. Úgyhogy volt egy tekepályám vasból, ami nagyjából úgy nézett ki, mint Picasso Muzsikusok című festménye 3D-ben.
A spárgát levágtam, majd a vasrudakat bármire használhatatlan hosszúságúra daraboltam tovább. Ezután a család maradék spárgakészletét felhasználva összekötögettem egy kalitkára hasonlító valamit. Korlátozottan mérnöki pontosságúra sikeredett, a kalitka résein ugyanis tetszőleges méretű galamb gyakorlatilag bármikor ki-be járkálhatott volna, de mint látni fogjuk, nem ez volt a legnagyobb probléma a tervvel.
Ezután kivonultunk öcsémmel a műveleti területre galamb elfogásának céljából. Átmentünk a szomszéd utcába, Bálint Anitáék háza elé. Miért pont oda, tehetné fel az Olvasó a kérdést. Hát mert ott terem a galamb, mondtuk volna akkor.
Átdobtunk egy kötelet az ottani diófa egyik ágán, és felhúztuk a ketrecet. A kötél másik végét kezünkben fogtuk, de ahogy a galamb a kalitka alá ér, mi azt bizony el fogjuk engedni, és akkor a csapda lecsap az áldozatra. A kötél miatt ugyan kissé ugyan lassú volt a kalitka zuhanása, de kihelyeztük a madárkaját is, és vártunk.
Most pedig vegyük sorra, hogy milyen koncepcionális hibákat tartalmaz e zseniális tervünk. Hát először is például arra nem gondoltunk, hogy szerencsétlen galamb miért fogja megvárni, amíg a ketrec megteszi azt a nagyjából 15 másodperces utat a földig, hogy őt foglyul ejtse. Valószínűleg a pszichikai sokkra építettünk, és olyan galambok képezték a célcsoportot, akik a „Vazzeg, mi ez? Egy ketrec? És pont felém zuhan? Most mitévő legyek?” gondolattal reflektáltak volna a zuhanó kalitka látványára. Mondjuk ha meg is várja, utána úgyis kisétálhatott volna belőle.
A másik koncepcionális, és el nem hanyagolható hiba a madáreledel minősége volt. A környéken élő versenyszárnyasok valószínűleg a Galamb Pro Ultra 2000 Plusz terméket zabálták egész nap, és bizony nem biztos, hogy egyből le akartak volna csapni a nagyapám sufnijában talált, valószínűleg világháborúból visszamaradt, riolittufává aszott egész búzaszemekre.
Harmadszor, ha én galamb lennék, szerintem feltűnne, hogy három méterre a csalitól ott áll két hülyegyerek kötéllel. És akkor nem is említettük, hogy azon a környéken aztán tényleg semmilyen galamb nem lakott.

Úgyhogy álltunk ott egy ideig. Vadásztunk. De végül hazamentünk borsófőzeléket és fasírtot enni.

Halottak feltámasztására is

2009. november 9.

Ezt ma fényképeztem egy villamoson.

Ufó

2009. október 31.

1969. július 20-án az Apollo 11 modulja leszállt a Holdra, fedélzetén Neil Armstrong és Edwin Aldrin űrhajósokkal. Ők voltak az emberiség első képviselői egy idegen égitesten.
1969. július 21-én a Tejútrendszer intelligens lényeinek konföderátusa évmilliók szokásának megfelelően leszállt a Föld bolygón, hogy meghívja az emberiséget tagjai közé. Most is, mint mindig, legszebb elnöki zászlóshajójukkal jöttek, melyen a többezer látogató között a kilenc alapító faj egy-egy képviselője is jelen volt. A leszállás helyéül pedig a Győr-Moson-Sopron megyei Markotabödöge határát választották.
Mivel aznap éppen pálinkafesztivált tartottak a faluban, így senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget a másfél hektár méretű űrhajónak, hasonló körülmények között láttak ők már furcsábbat is. Mikor azonban a hatalmas ajtó kinyílt, és egészen szokatlan lények szálltak ki belőle, ketten-hárman odaténferegtek lassan.
- Beszélni kívánunk a vezetőtökkel - szólt egy hang valahonnan.
Szerecsén Gábor, Tarján F. Lajos és felesége, Tarjánné Pócs Magda egyszerre próbálták feldolgozni a hallottakat. Némi egyeztetés után pedig arra jutottak, hogy a fura lények (valószínűleg a szomszédos Cakóházáról jöhettek, esetleg Maglócaiak) bizonyára Preszkovics polgármester elvtársra gondoltak. Őt legutoljára egy üveg szilvával látták, ahogy horizontális testhelyzetben a világ elkorcsosulásáról alkotott véleményét osztotta meg egy villanypóznával, így valószínűleg nem mehetett messzire azóta.

Fertályóra se telt belé, és Preszkovics polgármester elvtárs ott állott a küldöttség lilás bőrű, három méter magas vezetője előtt. Elnézte őt egy darabig, majd a többiekhez fordult, és az adott helyzetben némileg felesleges kérdést tett fel:
- Na e a izé ufó?
A többiek bólógatása után egy halk „kéccsókom”-mal köszönt az idegeneknek, majd beleivott a pálinkásüvegbe, és kínáló szándékkal nyújtotta a lila lény felé. Amaz közelebb ment, beleszagolt, majd ezután nagyjából tizenhárom színű lett, és egyértelmű kézmozdulatokkal jelezte, hogy nem kíván fogyasztani az italból.
- Ne te nee! Hülye víziló vagy te eee! - szólott a polgármester, majd istenesen bokán rúgta az idegent, aki egyből össze is esett. A többiek felsegítették, majd visszavonultak mindannyian az űrhajóba, és elhagyták a Föld légterét.

Ha egyszer visszajönnek, inkább egy jó rozéfröccsel kínáljuk meg őket.