2010. február 5.

Eljött az évben az a nap, mikor Vincze Mihály, Kossuth-díjas paraszt beleszagolt a kunszentmártoni levegőbe, és megállapította, hogy eljött a nyusziszüret ideje.

A termelőszövetkezet tagjai elbandukoltak hát a földek irányába, és fűzfából fonott nyulaskosaraikkal megkezdték a szüretet. A bolyhos kis nyuszifülek rendezetten, párosával kandikáltak ki a földből, és egyszerre hullámoztak az őszi szél simogató fuvallataival.
– Két-három nap alatt végzünk – mondta Vincze Mihály, aki ekkorra még mindig Kossuth-díjas paraszt volt.

Talán kétszáz sornyi nyuszit is kihúztak már a földből, mikor a TSZ egyik lelkes tagja, Báró Amundsen Henrik különös jelenségre lett figyelmes.
– No, nézd csak! – kiáltott fel. – Eltűntek a nyuszifülek!
És valóban, a nyuszimező egy igen tekintélyes részén se híre, se hamva nem volt a bolyhos kis füleknek.

– Vakond ez, ha mondom! – szólott Vincze Mihály. – Mindig tönkreteszik a termést. Ejnye, no.
Azzal fogta magát, és hazasietett. A többiek csodálkozva néztek egymásra egy ideig, de ő hamarost visszatért, és egy jókora vakondpumpa volt nála. Bedugták a földbe menten, és nekiálltak pumpálni egyszerre.

Igen rövid idő alatt kettő darab vakondot is összepumpáltak, akik rövid vallatás után előadták, hogy az ellopott nyuszikat a kozármislényi tölgyfa odujában rejtették el. S hát nem is hazudtak, mert a lelkes TSZ tagok megtalálták ott az összes eltűnt kis nyuszit.
– Amindenit, Vincze Mihály – szólt Báró Amundsen Henrik, miközben egy nagyobb példány bundáját porolta ki gondosan –, te aztán tényleg Kossuth-díjas vagy!

Ő erre elégedetten bólintott egyet, majd összecsomagoltak mindannyian, és elvitték a nyuszikat a présház felé.

Új hozzászólás

2010. január 30.

Kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam tehát.
– Hoztam karfiolt.

Takács K. János állt a küszöbön. Másfél éve nem láttam, és ő karfiolt hozott.
– Amennyiben a számításaim helyesek – folytatta, miközben belépett az előszobába –, ha ezt a karfiolt felgyorsítjuk 88 mérföldes sebességre, halőrré vagy ívhegesztővé fog változni.
Közben egy lila táskából elővette Fifi kacsát, és a konyhaasztalra rakta. „Háp!”, közölte Fifi kacsa mosolyogva, ami kacsául annyit jelent, hogy „nem eshet örökké”.

Nincs mese, karfiolt fogunk gyorsítani. Takács K. János visszatért.

2009. december 31.

Azt azért még elmesélem, hogy hogyan akartunk galambot fogni galambmentes területen.

Nagyjából 8-10 éves lehettem, amikor egy varázslatos nyári reggel arra keltem föl, hogy hiába a remek idő, az egészség és az iskolaszünet, a mai napnak egyértelműen csak egy galamb birtoklása adhat értelmet. Hogy pontosan milyen felsőbb cél érdekében kellett szert tennem egy galambra, az már a múlt jótékony homályába vész. Egyszerűen kellett, és kész.
Szeged csöndes kis kertvárosában laktam akkor. A szomszédunk postagalambokat nevelt, amik egész nap a házunk körül röpködtek. Igen magasnak mondható galambsűrűség volt tehát az utcában, és emiatt tévesen azt gondoltam, hogy bizony arrafelé úgymond élnek galambok. Nem éltek. Csak a szomszéd versenygalambjai röpködtek föl és alá, de azok sosem szálltak le az utcán.
Nem is nagyon vesztegettem az időmet, kiterveltem a csapdát. Úgy gondoltam, hogy ha kirakok némi madáreledelt, akkor az arra lecsapó galambot foglyul ejthetem egy fentről rázuhanó ketreccel. Ezt a tervet azonnal hibátlannak is minősítettem, és nekiálltam a ketrec elkészítésének.
Tulajdonképpen egy kalitkát akartam készíteni, aminek nincsen alja. A rácsokat az otthon található vasanyagból csináltam volna. A vasbeton elkészítéséhez használatos vékony vasrudakból volt otthon bőven, de a művelet mégsem egyszerű.
A legtöbb gyerek legózik, ha építeni szeretne valamit, én viszont tekepályát készítettem az udvaron a galamb-hadműveletet megelőző napon. Ez a procedúra úgy néz ki, hogy a vasbeton készítésére alkalmas vasrudakat előbb vasbeton készítésére alkalmatlan hosszúságúra kellett feldarabolni, majd mezőgazdasági spárgával összekötöttem őket, hogy egy esetleges tekegolyó számára azok egy megfelelő utat jelöljenek ki. Gyakorlatilag vasból és spárgából építettem a pályát, ami épphogy nem dőlt össze magától. Szerencsére nem is nagyon lett volna alkalma összedőlni, mert a tekegolyókat malterből készítettem, és a gurítás első három nanométere alatt atomjaira szakadt az egész. Úgyhogy volt egy tekepályám vasból, ami nagyjából úgy nézett ki, mint Picasso Muzsikusok című festménye 3D-ben.
A spárgát levágtam, majd a vasrudakat bármire használhatatlan hosszúságúra daraboltam tovább. Ezután a család maradék spárgakészletét felhasználva összekötögettem egy kalitkára hasonlító valamit. Korlátozottan mérnöki pontosságúra sikeredett, a kalitka résein ugyanis tetszőleges méretű galamb gyakorlatilag bármikor ki-be járkálhatott volna, de mint látni fogjuk, nem ez volt a legnagyobb probléma a tervvel.
Ezután kivonultunk öcsémmel a műveleti területre galamb elfogásának céljából. Átmentünk a szomszéd utcába, Bálint Anitáék háza elé. Miért pont oda, tehetné fel az Olvasó a kérdést. Hát mert ott terem a galamb, mondtuk volna akkor.
Átdobtunk egy kötelet az ottani diófa egyik ágán, és felhúztuk a ketrecet. A kötél másik végét kezünkben fogtuk, de ahogy a galamb a kalitka alá ér, mi azt bizony el fogjuk engedni, és akkor a csapda lecsap az áldozatra. A kötél miatt ugyan kissé ugyan lassú volt a kalitka zuhanása, de kihelyeztük a madárkaját is, és vártunk.
Most pedig vegyük sorra, hogy milyen koncepcionális hibákat tartalmaz e zseniális tervünk. Hát először is például arra nem gondoltunk, hogy szerencsétlen galamb miért fogja megvárni, amíg a ketrec megteszi azt a nagyjából 15 másodperces utat a földig, hogy őt foglyul ejtse. Valószínűleg a pszichikai sokkra építettünk, és olyan galambok képezték a célcsoportot, akik a „Vazzeg, mi ez? Egy ketrec? És pont felém zuhan? Most mitévő legyek?” gondolattal reflektáltak volna a zuhanó kalitka látványára. Mondjuk ha meg is várja, utána úgyis kisétálhatott volna belőle.
A másik koncepcionális, és el nem hanyagolható hiba a madáreledel minősége volt. A környéken élő versenyszárnyasok valószínűleg a Galamb Pro Ultra 2000 Plusz terméket zabálták egész nap, és bizony nem biztos, hogy egyből le akartak volna csapni a nagyapám sufnijában talált, valószínűleg világháborúból visszamaradt, riolittufává aszott egész búzaszemekre.
Harmadszor, ha én galamb lennék, szerintem feltűnne, hogy három méterre a csalitól ott áll két hülyegyerek kötéllel. És akkor nem is említettük, hogy azon a környéken aztán tényleg semmilyen galamb nem lakott.

Úgyhogy álltunk ott egy ideig. Vadásztunk. De végül hazamentünk borsófőzeléket és fasírtot enni.

2009. november 9.

Ezt ma fényképeztem egy villamoson.

Halottak feltámasztására is.

2009. október 31.

1969. július 20-án az Apollo 11 modulja leszállt a Holdra, fedélzetén Neil Armstrong és Edwin Aldrin űrhajósokkal. Ők voltak az emberiség első képviselői egy idegen égitesten.
1969. július 21-én a Tejútrendszer intelligens lényeinek konföderátusa évmilliók szokásának megfelelően leszállt a Föld bolygón, hogy meghívja az emberiséget tagjai közé. Most is, mint mindig, legszebb elnöki zászlóshajójukkal jöttek, melyen a többezer látogató között a kilenc alapító faj egy-egy képviselője is jelen volt. A leszállás helyéül pedig a Győr-Moson-Sopron megyei Markotabödöge határát választották.
Mivel aznap éppen pálinkafesztivált tartottak a faluban, így senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget a másfél hektár méretű űrhajónak, hasonló körülmények között láttak ők már furcsábbat is. Mikor azonban a hatalmas ajtó kinyílt, és egészen szokatlan lények szálltak ki belőle, ketten-hárman odaténferegtek lassan.
- Beszélni kívánunk a vezetőtökkel - szólt egy hang valahonnan.
Szerecsén Gábor, Tarján F. Lajos és felesége, Tarjánné Pócs Magda egyszerre próbálták feldolgozni a hallottakat. Némi egyeztetés után pedig arra jutottak, hogy a fura lények (valószínűleg a szomszédos Cakóházáról jöhettek, esetleg Maglócaiak) bizonyára Preszkovics polgármester elvtársra gondoltak. Őt legutoljára egy üveg szilvával látták, ahogy horizontális testhelyzetben a világ elkorcsosulásáról alkotott véleményét osztotta meg egy villanypóznával, így valószínűleg nem mehetett messzire azóta.

Fertályóra se telt belé, és Preszkovics polgármester elvtárs ott állott a küldöttség lilás bőrű, három méter magas vezetője előtt. Elnézte őt egy darabig, majd a többiekhez fordult, és az adott helyzetben némileg felesleges kérdést tett fel:
- Na e a izé ufó?
A többiek bólógatása után egy halk „kéccsókom”-mal köszönt az idegeneknek, majd beleivott a pálinkásüvegbe, és kínáló szándékkal nyújtotta a lila lény felé. Amaz közelebb ment, beleszagolt, majd ezután nagyjából tizenhárom színű lett, és egyértelmű kézmozdulatokkal jelezte, hogy nem kíván fogyasztani az italból.
- Ne te nee! Hülye víziló vagy te eee! - szólott a polgármester, majd istenesen bokán rúgta az idegent, aki egyből össze is esett. A többiek felsegítették, majd visszavonultak mindannyian az űrhajóba, és elhagyták a Föld légterét.

Ha egyszer visszajönnek, inkább egy jó rozéfröccsel kínáljuk meg őket.

2009. szeptember 12.

Bodnár F. Dániel bement egy svéd bútorüzletbe, és vásárolt egy BJÖRN típusú, lapra szerelhető tegnapot. Hazavitte másfél szobás, távfűtéses lakásának nappalijába, és a mellékelt csavarkulcs segítségével összeszerelte. Ezután bocsánatot kért tegnap attól az embertől, akinek a lábára lépett az áruház mozgólépcsőjénél. Bepótolta egy barátja kutyájának megetetését is, akit az illető külföldi útjának okán egy hétig Dánielre bízott. Ezután meglátogatta beteg nagymamáját, akit ma reggel holtan találtak lakásán.

Bodnár F. Dániel ezután szétszedte a BJÖRN típusú, lapra szerelhető tegnapot, visszatette dobozába, majd levitte a lakáshoz tartozó, kis méretűnek mondható pincehelyiségbe.

2009. szeptember 1.

Méltatlanul elfeledett ősmagyar fegyverek

1. ábra: rönyeg

A rönyeg egy közepes husáng végére szaggatott vonallal felerősített gumipingvin. Eleink a honfoglalás idején kolbászzsírral bekent ludakra vadásztak vele.

2. ábra: tübecni

A tübecni egy bitumenbe mártott ponty. Mecsek-környéki tájakon használatos változata a pimpós tübecni, ennek használata jóval nagyobb szakértelmet kíván, de a pimpó miatt egyúttal hatékonyabb fegyver is.

3. ábra: momóka

A momóka használata rákot okoz, ami nagyon finom csemege.

4. ábra: bibere

A bibere az Etelközi nomád vidékeken használatos fegyvernem volt. Alakja mikrohullámú sütőre emlékeztet, melynek ajtónyitó gombjával akár 40-50 méterre is ki lehetett lőni a nyereg alatt puhított nátrium-glutamátot.

2009. július 28.

A péntek nagy ünnepnek érkezett ebben a kis faulban, ahol a Gombolyagi Alfréd Vándorcirkusz ezen a héten fellépett. A gyermekzsivaly estére teljesen összemosódott a kis körhinta zajával, amit a cirkusz mellé állítottak fel. Színes plakáton igértek elképesztő zsonglőrt, sebezhetetlen tűznyelőt, félelmetes fenevadakat és vakmerő kötéltáncost. A családok lassan elfoglalták helyüket a fapadok ütött-kopott sorain, és elkezdődhetett az előadás.

Tizennégyen éltek a vándorcirkuszban. Minden héten máshol állították fel az óriási ponyvát, amely otthont adott a produkciónak. Tizenhárman közülük szórakoztató, de kemény munkának tekintették a cirkuszi életet. Tizennegyedikük volt az Igazi Bohóc.

Az állatidomár kivénhedt krokodilokkal, göthös lovakkal és növényevő kígyókkal lépett fel. Az artista egy három méter magasra kifeszített kötélen sétált öt métert. A késdobáló néhány lépésnyi távolságból hajigálta életlen késeit, a zsonglőr négy teniszlabdát dobált, tűznyelő pedig nem is volt. A gyerekeknek persze nagyon tetszett az előadás, hangos tapssal jutalmaztak minden fellépőt, a porondmester pedig vakító lámpák kereszttüzében jelentette be mindig a következőt.

Az Igazi Bohóc nem olyan, mint a többiek.
Az Igazi Bohóc sosem száll fel az egykerekű biciklire. Ő azon él, és csak előadások előtt száll le, mert nem akarja, hogy az emberek lássák, ki ő.
Az Igazi Bohóc haját sosem lehet kifésülni.
Az Igazi Bohóc akkor festi ki magát, amikor vendégségbe megy. Ha hazamegy, lemossa a festéket, és az arca ismét fehér lesz, a szája pedig piros.
Az Igazi Bohócnak nincs krumpliorra. Az ő orra olyan.
És igazi viccet csak az Igazi Bohóc tud csinálni, bár ezeken nem mindig nevetnek elsőre.

Ezen a pénteken az Igazi Bohóc önként jelentkezőt kért a közönségből. A kis Balázsra esett a választás, ő ment ki széles mosollyal (és egy kis félelemmel) a porondra. A bohóc négy labdát adott a kezébe, és arra kérte, zsonglőrködjön vele, persze Balázska elejtette őket. „No, majd megmutatom én!”, mondta az Igazi Bohóc, és nekiállt. Gyönyörűen és hibátlanul dobálta a labdákat egymás után, majd az egyik a fejére esett. „Au!”, kiáltott fel, Balázs pedig együtt nevetett a közönséggel. Majd egy másik ladba is fejbúbon találta, és végül a harmadik is. Nagyon fájlalta fejét az Igazi Bohóc, és kiszaladt a porondról, közben a nézősereg egyszerre kacagott rajta. Egyedül Balázsnak tűnt fel, hogy a negyedik labda nem esett le. Egyszerűen eltűnt.

Évek teltek el a cirkuszi este óta. Balázs felnőtt, kitanulta az iskolát, és tűzoltó lett belőle. Megismert egy gyönyörű leányt, akit oltár elé is vezetett. A templomi násznép pedig lélegzetvisszafojtva várta az eskető pap szavait.
– Horváth Balázs, akarod-e az itt megjelent Szalay Izabellát... – és ebben a pillanatban a negyedik labda ráesett a pap fejére.

Balázs nem mutatta ki, de belül akkorát kacagott, mint még soha senki. Így tud viccelni az Igazi Bohóc.

2009. július 2.

Snétberger Zsuzsanna kinyitotta esernyőjét, és kilépett az utcára. Elsétált a parkig, leült a szökőkúttal szemben egy padra. Kora ősz volt, lassú szél hullámzott az öreg fák között – „délben napos idő, délután felhősödés várható”, jelezte előre a híradó tegnap.

29 éve ebbe a parkba járt, minden alkalommal kinyitott esernyővel, akár forró-tűző nap, akár jégeső vagy szélvihar volt éppen. Az évek alatt a padokat kétszer festették újra, és ő összesen tizenegy esernyőt vásárolt.

Néha olvasni jött csak: Márai és Coelho könyveit szerette legjobban. Máskor az arra járókat nézte, és hallgatta a szökőkút csendes csobogását. De az esernyőjét ilyenkor is mindig nyitva tartotta.

Néhány éve egy járókelő megkérdezte tőle, miért van nála esernyő egy ilyen gyönyörű, nyári napon. „Sosem lehet tudni”, válaszolta ő.

Snétberger Zsuzsanna huszonkilenc év alatt egyszer sem ázott meg esőben.

2009. május 30.

Az anyák sokmindenre fel vannak készülve. A gyermek sárosan jön haza a focipályáról, fekete pontot kap az iskolában, elhagyja a kedvenc dömperét. Megannyi probléma, mellyel a gyermek felcseperedése során számolni kell, és a helyes döntést anyáink sokszor szinte ösztönösen érzik. Pontosan erre a hatodik érzékre volt szüksége Harkányiné Szabó Katalinnak, mikor kislánya, Évi, a következő kijelentéssel állt elé egy lombhullató őszi tanítási nap délutánján:
– Anya! Ez a godzilla utánam jött az utcán, megtarthatom?
A kisleány háta mögött pedig egy húszméteres ősgyík próbálta meg (kifejetten ügyetlenül) kikerülni Harkányiék veteményeskertjének paprika- és paradicsomrészlegét. S az anyai ösztön, ami soha nem hagy cserben, azonnal a nemleges választ súgta.
– Igen, kislányom.

Godzillát tartani a ház körül nem egyszerű dolog. Az ide vonatkozó szakirodalom egészen szűkösnek mondható. Harkányiné egy könyvben talált ugyan néhány hasznos tanácsot a leguánok tartásáról, de a „hogyan akadályozzuk meg, hogy háziállatunk a farkával kettécsapja a betonkerítést” kérdésre ez sem tudott választ adni.

A godzilla szerencsére egészen kezes jószágnak bizonyult. Ha Évi hazajött az iskolából, odaugrált hozzá, és a hátára feküdt, hogy a kislány megsimogassa a hasát. Ilyenkor Harkányi apuka nekitámasztotta a meszelőlétrát, amin felmászva a hassimogatás kvázi kivetezhetővé vált. Anyukának azonban ez gyanús volt. A vadon élő állatok többnyire csak kiskorukban hagyják magukat simogatni. Lehet, hogy ez a godzilla 40 méteresre is megnőhet, ami egészen hátrányos lenne, hiszen már most nagyjából húsz tehenet eszik meg naponta. Nincs más hátra, a godzillát el kell ajándékozni.

A kis Évi keservesen sírt, mikor ezt megtudta. Rögtön megigérte persze, hogy ezután ő maga fogja etetni Balázskát (ez lett a neve), és fel sem fog tűnni senkinek, hogy a ház körül van. De a szülők hajthatatlanok voltak, és már új gazdát is találtak a házi kedvencnek: Jósfai Gyula bácsi egyedül lakott egy vidéki tanyán, és szívesen magához veszi majd.

Mikor Évi utoljára vitte sétálni az ős-szauruszt, szinte egy szót sem szólt már. Csendesen fogta a pórázt, némán gyalogolt végig a megszokott útvonalon, és a godzilla engedelmesen követte őt. Hazaérve Balázska még megebédelt egy közepes gulyát, azután Harkányi apuka felrakta egy biciklire, és kitekert vele Jósfai bácsihoz.

A godzilla nem nőtt meg. Mint kiderült, ők egész életükben húsz méteresek. Évi eleinte naponta meglátogatta őt, majd hetente, később csak havonta, és mikor a kislány középiskolás lett, a látogatások véget értek. Csak az osztálytársnői néznek néha kissé csodálkozva, mikor Évi az elmékkönyvükbe godzillát rajzol.