„Do me a favor, disconnect me. I could be reworked. But I'd never be top of the line again. I'd rather be nothing.”
A filmtörténet elejtett gyöngyszemei.
Vihar előtti csend. A gyalogság elszántan, de a legrosszabbra felkészülve markolja a szuronyokat a kezében. Hadvezérként állok előttük, velem van hűséges paripám, Csiga. Kezemben 8 milliméteres kaliberű csúzli, bal zsebemben kis, kerek kavicsok – ha kell, egyedül megyek neki az ellenségnek. Rendeltem pár hordó művért is, amit a csata után fogunk szétlocsolni a fűben röhögő zsoldosokra.
Lassan felkel a nap. A távolban kezd kirajzolódni az ellenséges haderő sziluettje. Élükön a hírhedt tábornok, Rivest Shamir Adelman. Nagy csata lesz holnap.
„És ekkor jött az erdész, és mindenkit hazaküldött.”
– Hideg, téli napokon nincs is jobb, mint egy bögre forró zsír – fogalmazta meg univerzumelméletének újabb frázisát jópajtásom, Takács K. János, ám a körülötte pókerező pingvinek látszólag nem értettek egyet vele. Semmi probléma, a pingvinek úgyis hülyék, múltkor is majdnem elpusztult miattuk a világegyetem.
Kicsit kétkedve néztem végig ezt a jelenetet, talán nem is valóság, amit látok. Legalábbis gyanús volt, mivel a pingvinek általában römizni szoktak, néha bridzsezni, de az rendszerint vérfürdőbe torkollik. De mi van, ha ez tényleg nem a valóság? Például lehet, hogy ezek igazából struccok, csak valami ismeretlen erő próbálja meg elhitetni velem pingvinségüket? Vagy lehet, hogy megint römiznek, csak nekem tűnik pókernek? És mi ez a homályos utalás egy bögre forró zsírra?
– Royal flöss – mondta be ekkor az egyik pingvin, eloszlatva a kétely utolsó bárányfelhőjét is fejem fölül.
Érdemes odafigyelni, mi történik, mikor az ember benyúl a pénztárcájába. A papírpénzek már tudják: előbb-utóbb rájuk kerül a sor. Az aprók viszont mások. Kis cincogó hangjukkal aggodalmaskodni kezdenek, hogy akkor most ki is lesz a soros, senki nem akar menni. A pénztárgép nagy, hideg és műanyag. Az egyforintosok bebújnak az ötösök mögé, onnan nézik a közeledő ujjakat kis gombszemeikkel. A tízesek hirtelen ötvenesnek tettetik magukat, az ötvenesek tízesnek. A százasok, akik máskor nagylegények, most sietősen egy húszas takarásába akarnak kerülni – hiába, kétszínű mind. Mikor kiveszem az érmét, gyors búcsú következik, bár a bennmaradóknak ez inkább fellélegzés.
Van a tárcámban egy régi húszfilléres. Ő sosem fél ilyenkor. Utolsókból lesznek az elsők.
Ma véletlenül ráléptem egy hangjegyre. Nem tehetek róla, szólt a zene a szobában, röpködtek a hangjegyek, és az egyik véletlenül a talpam alá került. Szomorúan nézegettem, ahogy szegényke az utolsókat szuszogja a szőnyegen.
Megpróbáltam kitalálni, hogy milyen hangjegy lehet az áldozatom – ugye minden gyerek tudja már, máshogyan kell elsősegélyt nyújtani a szolmizációs és az ábécés hangoknak –, de sehogyan sem sikerült rájönnöm. Oda kellett volna figyelni énekórán. Addig-addig töprengtem sután a halodkló mellett, hogy a kis hangjegy (egyébként kék színű volt) erejének végéhez ért.
– Fá... – énekelte életében utoljára.
A további balesetek elkerülése érdekében kikapcsoltam a rádiót.
2005. január 14.
Kicsivel odébb egy részeg embert láttam. Sokat ihatott, és úgy érezte, hogy a számára ellenszenves emberek listáját mindenképpen meg kell osztania a világgal. Hangosan ordibált, dülöngélt, a járókelőket láthatóan a jelenléte is zavarta. És mindig, mikor elmondott egy mondatot, kicsit felfelé nézett, és szünetet tartott, mintha az Istennel beszélgetne.
És egyszer az Isten csakugyan benézett a világ ablakán.
– Szervusz, Gáspár.
Gáspár tovább panaszkodott.
– Értelek, Gáspár, igazad van – mosolygott le a földre a mindenható. – Igen, a rendőrök, a cigányok, a politikusok. Megbüntetem őket neked.
– És az... orvosok! A... a... gazdagok!
– Igen, az orvosok, a gazdagok – értett egyet az Isten. – Nyugodj meg, Gáspár.
Az ember leszegte a fejét, a földet bámulta egy ideig.
– Mikor leszünk együtt ismét, Uram? – kérdezte halkan.
– Nemsokára, Gáspár, nyugodj meg. Nemsokára.