Megtaláltam a világ legszomorúbb emberét. Azt mondta nekem: „ne gondolj rám, mert rossz kedved lesz”.
2005. március 19.
– Én kész vagyok – tettem fel a kezem, miután befejeztem a tételsor kidolgozását. Az események itt hirtelen felgyorsultak. Egy erős ütést éreztem a tarkómon, aztán valaki erősen megfogta a karom. Az utolsó, amire emlékszem, hogy egy fekete maszkot húznak a fejemre, amiből nem láttam kifelé semmit.
Egy sötét, nyirkos teremben nyertem vissza az eszméletem. Egy székhez voltam kötözve, közvetlenül előttem egy szpotlámpa világított a szemembe. A szemöldökömet felragasztották, a fejemet pedig kikötötték, mozdulni sem tudtam. Vér ízét éreztem a szám sarkában, a saját véremet.
A szpotlámpa mögül egy ember sziluettjét láttam. A lámpa fényében élesen fodrozódott a felőle érkező szivarfüst. Egy ideig még hallgatagon bámult, majd lassú, mély hangon megszólalt.
– Hát akkor talán kezdjük a B tétellel.
Éjjel fél egykor eszembe jutott, hogy úgy ennék most egy kis joghurtot. Le is mentem hát a közeli éjjelnappaliba. Kétfajtát is vettem, meggyest és epreset.
Ilyenkor érti meg az ember, mi az, amiért olyan sok ember annyi éven át harcolt, amiért az a rengeteg vér elfolyt, a szabadság.
Jön a káoszmedve. Lassan vége lesz a világnak, bemondta a tévé is. Olyan pedig még nem volt, hogy a tévé hazudik.
T. kolléga fogalmazta ezt meg jól: Az utolsó időkben vagyunk. Én tegnap megnéztem egy valóságshow-t, úgyhogy én már parázna vagyok, a lelkemből nagy sértődötten elköltözött Jézus lelke, becsapta az ajtót hangosan. Én már nem örvendezek, ha elmúlik a földenergia, nekem sajtreszeltek.