Lélekszatyor

2007. május 31.

Éppen egy tüffendeklit főztem a konyhában, mikor egy teli bevásárlókosárral belépett az ajtón jópajtásom, Takács K. János.
– Sárkányt fogunk hegeszteni mandarinból és esernyőkből – jelentette ki, majd egy gumikalapáccsal nekiállt megmunkálni az egyik mandarint. – Gyönyörűszépen fog szállani a város fölött.
– Ühüm – mondtam, és hozzáadtam a joghurtot a mentolos hurkához.

– Lélekszatyort kötünk majd az aljára. Abba gyűjtjük az elkóborolt lelkeket.

– És visszaadjuk őket a tulajdonosuknak?

– Nem – mondta –, valaki más kapja meg. Aki jobban vigyáz rá.

Perpeetuum mobile

2007. május 23.

Elérkezett az év azon időszaka, amikor az őszi búza vetése előtt fel kell szántani a földeket. Így hát Vincze Mihály (agrárfoglalkoztatottságú, Kiskunbazsalikom) felült Zil típusú piros traktorára, hogy e nemes feladatot elvégezze. Sűrű, széles bajsza alatt együtt fütyörészett a Bartók rádióval, miközben az eke hosszú, egyenes barázdákat vájt a magyar anyaföldbe.

Este aztán dolgavégeztével hazafelé kanyarodott, de mikor a háza előtt rálépett a fékre, hát a traktor bizony nem akart megállni. Vincze Mihály balkanyarra állította a szerkezetet, és kiszállt. Az út mellől nézte, ahogy a traktor körbe-körbe forog. Ekkor érkezett haza Báró Amundsen Henrik (agrárfoglalkoztatottságú, Kiskunbazsalikom) a saját traktorával, s hát neki ugyancsak nem akart megállni a gépjármű. Mindketten leültek hát az árokpartra, s nézték, ahogy a traktorok egy kör mentén táncolnak.

Vincze Mihály azonban hirtelen gondolkodni kezdett Kossuth-díjas agyával, s egy perc múlva meg is volt a megoldás:
– Hát persze, hogy nem állnak meg! Hát a traktor hátsó kereke nagyobb, mint az első, így folyton lejtőn van. A traktor igazából egy perpeetuum mobile – szögezte le végül, azzal bal kezével megkapta az egyik traktort, jobb kezével a másikat, és kerekekkel egymásnak fordítva lerakta őket. A traktorkerekek továbbra is forogtak, de járművek nem mentek immáron semerre.
– Ejha! Te aztán tényleg Kossuth-díjas vagy, Vincze Mihály! – mondotta Báró Amundsen Henrik.
– Hát, hát. – nyugtázta a történteket Vincze Mihály, majd belenézett a kamerába, kacsintott egyet, és pajkosan mosolyogva annyit mondott: – Te is lehetsz paraszt!

2007. május 21.

Ki győzne?

Son-goku vagy Superman?
A káoszmedve vagy a karatekutya?
Chuck Norris vagy Jack Bauer?
Batman vagy Dávid Ibolya?

Fontos kérdések ezek.

Tüffendekli

2007. május 18.

Szakács-informatikus. Ó, igen. Az már szinte normális, hogy a mobilon böngészve nézegetem meg a boltban, hogy mit kell vennem, de múltkor pl. alaplapi hűtőbordával klopfoltam ki a rántani való húst. Ma viszont feltaláltam az ultimate kajareceptet, amit ezúton osztanék meg a szakács-informatikus társadalommal.

A tüffendekli receptje:

Egy serpenyőbe véletlenszerű dolgokat szórunk, tetszőleges ideig kevergetjük, majd megesszük zsömlével.

A tüffendekli számos előnnyel bír:
– Változatos, ugyanis nincs két ugyanolyan tüffendekli. Mivel az összetevőknek nincs receptje, ezért úgy 10 komponens fölött az étel egyszerűen reprodukáltatlan.
– Olcsó. Vagy drága. Nyilván attól függ, hogy miből készül. A fürjtojás kaviárral való összetüffendeklálása pl. drága ételt eredményez.
– Dinamikus. Nincs olyan, hogy túl száraz lett, mert akkor adhatsz még hozzá tejfölt. Ha túl híg, akkor liszt, tojás, zsemlemorzsa. Akármi.
– Abszolút nulla konyhai tudással elkészíthető. Nem lehet elrontani, ugyanis nem definiált a végeredmény – nem mondhatod kvázi azt, hogy te mást szerettél volna csinálni.
– Teljesen személyre szabható. Egy tüffendekli a'la Xabi például bizonyára sok sajtot, hagymát, fehérborsot tartalmazna, míg pl. egy kétkomponensű tüffendekli a'la Sanyi valószínűleg a sör és rum (tengerész ital) anyagokat vonultatná fel. A mai tüffendekli a'la Jimmi pl. tartalmazott hagymát, sonkát, virslit, szezámmagot, sót, olajat, tojást, tv-paprikát, oregánót, bazsalikomot, curry-t, tejfölt, lapsajtot, jó étvágyat.

Új hozzászólás

2007. május 15.

Tudok egy tök jó viccet, csak nem jut eszembe a vége. Úgy kezdődik, hogy „A székely meg a fia fát vágnak az erdőben. Egyszercsak azt mondja a fiú...”

Hód

2007. május 12.

Az erdő és a mező között, mióta világ a világ, húzódott egy tiszta vizű, kék csermely. A két vidék lakói minden évben kötélhúzást tartottak a csermely két oldalán, pusztán hagyományőrzési okokból. El is jött az erdőből a medve, a róka, a farkas, a zsiráf, és minden állat, hogy összemérje erejét az üregi nyúllal és a pocokkal. Nyugráli Nyussz azonban idén – érthetetlen okok miatt – nem jött el. Hagyományosan Frici, a hód is részt szokott venni a kötélhúzásban, ez évben azonban otthomaradt a csermely közepére épült kis várában. Nem volt kedve elmenni, de a többieknek csak valami házi feladatra hivatkozott.

A versenyzők felsorakoztak a csermely két partján, kifeszítették fölötte a kötelet. A dolmányos varjú startjelére megkezdődött a kötélhúzás: egyik oldalon a medve, a róka, a farkas és a zsiráf, másik oldalon pedig a pocok. A verseny elég kiegyenlített volt, mindkét fél beleadott apait-anyait, de egyik sem bírt a másikkal. Mígnem egyszer azt vették észre, hogy a csermely két partja összeért – hát a nagy kötélhúzásban összehúzták a mezőt és az erdőt.

Volt ám nagy tanácstalanság. Mi legyen most? Honnan fognak inni? Hol fog megtanulni úszni a fiatal medve-nemzetség? És egyszercsak a zsiráf feltette a kérdést:

– De hol van a hód?

Frici, a hód maradványait 14.000 év múlva ásta ki a földből a Farfang intergalaktikus civilizáció. A maradvány tulajdonképpen egy darab lábszárcsontot jelentett, ezt magukkal is vitték az űrbe további kivizsgálás céljából.

A Farfang civilizáció valaha rendkívül intelligens lényekből állt, azonban négyezer évvel ezelőtt föltaláltak mindet, ami farfangilag föltalálható, s ezután a szellemi dekadecia sötét árnyképe kezdett eluralkodni felettük. Intelligencia-hányadosukat tekintve mára a teljes Farfang civilizáció és Frici megmaradt lábszárcsontja között számottevő különbség nem akadt. Az alá-fölérendeltségi viszonyt itt leginkább az határozta meg, hogy míg a Farfangoknak volt egy marhanagy űrhajójuk, addig Frici lábszárcsontja ugyanezt nem mondhatta el magáról.

A kísérletezés első lépése képpen a megmaradt csontot bedobták egy nagy kondérba, amelyből az űrhajó intelligens vezérlése a csontvelőben található DNS-minta elemzése után tíz darab hódot állított elő. A Farfangok pedig nekiálltak kideríteni, miből is áll a hód-lét esszenciája.

Az elsőt lefőzték teának. A másodikat elültették virágföldbe, a harmadikat lereszelték sajtreszelővel, a negyediket egyszerűen kidobták az űrbe. Az ötödik hódot egy 800 millió megajoule teljesítményű háborús lézersugár útjába állították, melynek köszönhetően a hód 0.02 nanoszekundum alatt elpárolgott. A hatodikat egy háromdimenziós játék elé ültették, amely minden rossz válasz esetén eltávolítja a játékos egyik végtagját. A hódok kifejezetten rosszak a háromdimenziós játékokban.

A hetedik hóddal kibéleltek egy papucsot, a nyolcadikat pedig betöltötték egy ágyúba, és belelőtték a legközelebbi napba. A Farfang kísérletek mindezidáig sikertelennek bizonyultak, a hód nem okozott kimutatható anomáliákat a nap normális működésében. A kilencedik hódot felültették egy asztalra. Egy Farfang tudós hátulról közelítette meg őt, és közben egy gumikesztyűt húzott a kezére. A hód hátranézett, egyenesen a tudós szemébe.

Van az a nézés, amikor azt olvasod le egy hód arcáról, hogy „Na ne má'”. Ez az a nézés volt. Ekkor gondolta azt a tizedik hód, hogy mégiscsak el kellett volna menni a kötélhúzásra.

Tavasz

2007. május 4.

Vidám tavasz volt, pajkos szellő fújdogált, élénk színű pillangók kergették egymást a kiserdőben, mikor Brümmögi Brumi, a barnamedve elindult hosszú téli álma után sétálni egy nagyot. Az őszi avar utolsó maradványait taposta négy talpával, s a rügyeiket bontogató málnabokrok ébredését szemlélte, majd egy nagyot szippantott a levegőbe, s a lélekemelő tavasz friss illata széles mosolyt csalt az arcára. Így ment-mendegélt, mikor meglátta a távolban jópajtását, Nyugráli Nyusszot, a nyulat. S miközben a tavasz bódító zsongását érezte, s a szél símogatta a bundáját, közelebb ment, hogy üdvözölhesse a rég nem látott cimborát.

Közelebb érve azonban meglátta, hogy Nyugráli Nyussz bizony bajban van.
– Brümmögi pajtás, de jó, hogy látlak, segíts rajtam! Egy álnok vadász csapdát állított ide, én én véletlenül beleléptem. És ahogy összecsapódott, hát odacsukta a pici, bolyhos farkincám – mondta Nyugráli Nyussz, s valóban: a medvecsapda foglyul ejtette az ártatlan kis állatot.
– Egyet se félj, jó cimborám – mondta Brumi, miközben egy újat szippantott a tavasz szívmelengető illatából –, egyekettőre kiszabadítalak innen!

Azzal megfogta két mancsával a medvecsapdát, és szétfeszítette. Ám a téli álomban csakugyan elgyöngülhetett, mert megcsúszott a csapda, és ismét rácsapódott a nyuszira, ezúttal a hátsó lábát kapta el.
– Áááááúúúúú!!! – ordított a nyuszi, s a tavaszi fuvallatok lágyan borzolták rövidke bundáját, amelyből csintalanul lógott ki a nyílt törés. Brumi azonban nem volt rest, ismét megpróbálkozott, de ezúttal sajnos pont gerincen találta Nyugráli Nyussz pajtást.
– B@ssza meeeeg, ez k****ra fááááj! – hívta fel a figyelmét Bruminak a nyúl, miközben Brümmögi azon gondolkodott, milyen szép, kövér málnaszemek fognak nőni a környékbeli bokrokon. A fényes napsugár óvatosan símogatta Brumi boldogan mosolygó arcát, mikor ismét megpróbálta kiszabadítani Nyugráli Nyusszt.

A színejátszó pillangók megigézően táncoltak, a virágszirmokat lassan, odaadón táncoltatta a szél, a fák ágain varázslatosan csillant meg a napsugár, mikor a medvecsapta szilánkosra törte Nyugráli Nyusz koponyáját, és szétszakadt artériájából mindenfelé fröcsögött a vér. Brümmögi Brumi mosolygó arcával a vidám napocska felé fordult, s lehunyt szemmel arra gondolt: ó, végre ismét eljött ez a csodás évszak!