Kalap

2007. augusztus 29.

Nógrádi Valéria orvostanhallgatónak egy szép napon elege lett. Azért dolgozott, hogy tanulhasson, és azért tanult, hogy dolgozhasson. Úgyhogy hazament szülővárosába, és nyitott egy kalapboltot.

Tavasszal lenge, színes kalapokat árult hosszú szalaggal, amiket messzire fújhatott a szellő. Nyáron vidám szalmakalapjai voltak, amik megvédtek a nagy melegtől. Az őszi kalapok kicsik és vastagok voltak, hogy ellenálljanak a hideget hozó szélnek, télen pedig fülbe húzható sapkákat árult, és olyat kalapokat, aminek a karimáján megpihentek a hópelyhek.

És jó volt neki.

2007. augusztus 27.

Jó nyár volt ez. De tényleg. Görögország, Alhana, Pool Party, Efott, SZIN. És most már csak 360 napot kell aludni, hogy újra SZIN legyen.

Most levágom a karszalagokat. Téli álom jön.

2007. augusztus 13.

– Több szempontból is előnyös, ha az ember nem olyan hülye, mint egy vödör tarhonyás omlett – mondotta jópajtásom, Takács K. János. De hogy miért, azt már nem tudta megindokolni.

Pomogács

2007. augusztus 8.

A hentesüzlet ablaka előtt három kisnövésű pomogács ácsorgott. Lábujjhegyen állva bámultak be az üzletbe, orruk az üveglapra tapadt, és nagy, fekete szemük tágra nyílva nézte sülő kolbászokat. A finomságok illata kiszökött az utcára is, a három kis pomogács pedig áhitattal szaglászott a levegőbe. Ott álltak, és alig érték fel az ablaküveg keretét.

Egy idő múlva kijött a hentes ajtaján az Ottomán Böllér, és egyenest a kis bámészkodókra nézett.
– Menjetek innen! – szólt fennhangon, és közben fenyegetően lobogtatta feje fölött a hentesbárdot. – Nem tesztek jót az üzletnek!
De a három kis pomogács csak állt megszeppenve, némán pislogtak az Ottomán Böllérre.
– Eee... eh! – szögezte le amaz végül, és visszatért a hentesüzletbe.

A pomogácsok ismét az ablakra tapasztották az orrukat, és a pattogó-fröccsenő kolbászzsírban sülő ételeket bámulták vágyakozva. Egy perc múlva visszatért az Ottomán Böllér, kezében valami papírba csomagolt dolgot tartott, és odaadta nekik.
– No, most már tényleg eriggyetek! – szólt, és ellökdöste a három kis éhenkórászt az ablak elől.

A pomogácsok kiváncsian nézegették a nem várt ajándékot, majd hazatértek vele. A kisszobában kicsomagolták, és egyszerre mindannyiuknak tágra nyílt a szeme: egy egész grillcsirkét kaptak. Még forró volt, frissen sült; illata hamar betöltötte a szobát. A három kis pomogács könnyes szemmel bámulta a gőzölgő húst, szinte magukba itták a grillcsirke-életérzést. Azonban a felhőtlen boldogságot lassan felváltotta a szürke keserűség, s lopva pillantottak egymásra a mennyei étek fölött.
– De kár, hogy nincsen szánk – gondolták a pomogácsok –, olyan szívesen megennénk ezt a grillcsirkét pedig.