2008. november 25.
Hárman ültek az apró, konyhai asztalnál: Nagypapa, Nagymama és Unoka. Utóbbi egy tányér grízgombóclevest fogyasztott éppen, kanala ütemesen koppant a régi porcelántényérhoz. Ezt a melankólikus szimfóniát Nagypapa kérdései szakították meg néha.
- És... milyen az a messzi Budapest?
- Nagy... - válaszolta Unoka egy pillanatra megállva, majd tekintete lassan visszatévedt a levesre, és folytatta azt.
- Ó! - konstatálta Nagypapa.
Unoka egyedül evett. Ketten nézték őt közben, a jövő reménységét. Az egész falu tudta, hogy a legifjabb családtag Budapesten tanul. Két hónapja már.
- És... milyenek az órák?
- Jók... kicsit unalmasak. Sokat kell tanulni.
- Ó!
Egyre vékonyabb hangon szólt a kanál minden koppanása, ahogy apránként fogyott a grízgombócleves.
- És... miről tanultatok eddig? - kérdezte Nagypapa.
- Közgazdaságtanról... makroökönómiáról... a piacról.
- Ó, a piacról! Hogy hogyan kell elrendezni a piacot, ide a libásokat, oda meg a virágosokat...?
- Nem... nem. A piacgazdaság. Az egész országé. A világé.
- Az egész világé?
- Igen.
Nagypapa szemei kerekre nyíltak.
- És ha te ezt megtanulod, akkor érteni fogod az egész világot?
Unoka kezében megállt az utolsó kanálnyi leves. Némán nézett maga elé egy ideig.
- Igen - mondta végül.
- Óóó! - mosolygott határtalan büszkeséggel Nagypapa, és Nagymama az asztalra tette a székelykáposztát.
borsi (2008.11.26 07:11)
:))) imádom az egyszerű embereket. és imádom vidéket is... bwáhá, haza akarok menni. :'(
sörs (2008.12.21 12:05)
hm. tegnap jól bepótoltam a félévet. :] te meg írjál fakjú, mert elkárhoz a lelked
Új hozzászólás