2008. február 28.

Nem tudok írni.

Hiányzik az összetartó erő a szavaim közül. Úgyhogy néhány teljesen véletlen mondat fog most következni, amelyek közül néhányban megtalálható a „szerda” szó. Csak úgy.

„Szerdára bevetjük fűmaggal a lápot, Árpi bácsi!”
„Kommandósként jól tudom, hogy az igazi joghurt nemcsak ízletes, de tápláló is, szerdán.”
„Vigyázzatok a csirkékre, múltkor is felrobbant az egyik, de akkor péntek volt.”

„Előző munkahelyemen kötszerdarabolóként dolgoztam.”

„Azért jó, hogy tökfőzelék az ebéd, mert a rántott hús mégiscsak jobb lenne.”
„A fűre lépni szigorúan mindegy.”
„Magdi néni kérem, tessék legyen szívesnek lenni visszaadni a vesémet!”
„Olyan szagod van, Palikám, mint egy gesztenyés vöcsöknek.”
„Milyen nap van ma?” – „Kedd.”

Pitymallat

2008. február 18.

Árpi bácsi a tornácon üldögélt egy rozzant hintaszékben, és az elmúlt négy órát egy fél doboz Nagyanyád Is Ebbe Halt Bele márkájú cigaretta elfüstölésével töltötte. A hosszú idő azonban nem volt indokolatlan, hiszen gondolkodással töltötte ezt. Egészen konkrétan a „pitymallat” szó igetövének E/2 felszólító alakján törte a fejét. Mikor önmagával ez ügyben konszenzusra jutott, előhívta kedves feleségét a résnyire nyitott konyhaablakon bepottyantott mondatgombolyaggal:

– Gertrúd! Közlekedjél ki a lábaddal az ingatlanból!

Somorjai Árpádné a felkérésnek eleget téve elősomfordált a zöld szúnyoghálós bejárati ajtó mögül, mozgási energiája nullára redukálódott a tornácra érve, így várta férjura közlendőjének szárba szökkenését.

– Gertrúd! Pitymalljál!

Azt ugye senki sem várná ebben a pillanatban, hogy a pitymallás ténye beálljon. Somorjai Árpádné is inkább az agytevékenységek beszüntetése mellett döntött, s csendesen figyelte az eseményeket a gondolati deficit tompa homályából. Eltelt így egy perc, mikor egy viszonylag váratlan dolog történt: Gertrúd pitymallott egyet, majd visszatért a ház belsejébe.
– A manóba! – fejezte ki megdöbbenését Árpi bácsi egy sokkal csúnyább szóval, amely profán utalást tartalmazott a női nemi szervre. – Lám-lám, a házasság még ennyi év után is tartogat meglepetéseket.

Ezután csendesen hátradőlt, ivott egy kortyot az Ettől Tuti Megvakulsz fantázianevű italt tartalmazó üvegből, és mosolyogva rágyújtott egy újabb cigarettára.

Szikvíz

2008. február 12.

Azt mondják, a biciklizést nem lehet elfelejteni. Azt is mondják, hogy az elefántok nem felejtenek. De akkor miért nem tudnak biciklizni? Vagy ha tudnak, akkor széles vagy vékony kerekű kerékpárral mennek? Ha vékonnyal, akkor os frontalis-szal beleborulnak az első futóhomokba, és alulról megrágcsálják a földimogyoró-ültetvényt? Ha pedig vastag kerekűvel, akkor miért nem mennek azzal munkába? Ha pedig mennek, akkor mit dolgoznak? Lehet egy elefántból neurológus, üvegfújó, kazánkovács, személyi asszisztens, nehézgépgyári targoncaszerelő-segéd vagy akár szódás? És ha szódás, akkor megveri a lovát? De miért van neki lova, ha ő egy elefánt? Csak azért, mert a ló gyorsabb? De annak mi értelme van, hogy rárakja a szódát a lóra, az meg elrohan a messzire, az elefánt meg csak áll, és néz, hogy „baszki, hát ez elrohant a szikvízzel”?

Verdikt: az elefántok hülyék. Nem is csoda, hogy nincs olyan népmese, hogy „Az okos elefánt és a kifli”, esetleg „A kétdiplomás elefánt és a szekunder bolygóműves ékszíjáttétel”, vagy akár „A megvilágosodott zen-buddhista elefánt-sógun esete Tóth Marival”. Én (a zsiráf) ezennel elhatárolódom az elefántoktól.

Karatekolbász

2008. február 7.

Teri néni éppen hétvégi bevásárlását tartotta a hentesnél. Szép sorban olvasta fel a tételeket.
– ...csirkefarhátból még harminc dekát kérek... – mondta, és az Ottomán Böllér lelkiismeretesen kimérte neki a kért adagot nagy, műanyag hentesmérlegével. – És lesz még egy kis kolbász is – nézett fel a bevásárlólistájáról, és szemügyre vette a kínálatot –, mondjuk az ott, a sarokban.
Az Ottomán Böllér arcára hirtelen kiült a félelem.
– Öööö... izééé... – habogta zavartan –, én azt Önnek... nem ajánlom, Teri néni. Az karatekolbász – mondta ki végül, de a helyzet már menthetetlen volt.
– Egyszer élünk, fiatalember! Mennyibe kerül?
– Két tízezred lélegeztetőgép.
– Remek! – válaszolta boldogan Teri néni, majd elcsomagoltatta a terméket, fizetett, és hazaindult vele.

Otthon kicsomagolta a szerzeményt a viaszvásznas konyhaasztalkáján. A karatekolbász tulajdonképpen egy kolbásztól elvárható módon nem csinált semmit, csak szende, ártatlan módon feküdt a szétterített csomagolópapíron. Teri nénit pedig csakugyan hajtotta a kiváncsiság, és mit sem sejtve beleharapott.

A kolbász ekkor hirtelen egy tökéletesen kivitelezett ipponnal gerincre vágta Teri nénit. Hallani lehetett a csontok halk roppanását, majd egy hosszú, elfojtott nyögést, ami tulajdonképpen az egyetlen dolog volt, amit Teri néni a hátán fekve még ki tudott adni. Percek teltek el, mire magához tért, az asztal szélébe kapaszkodott, majd a darwini egyedfejlődés fájdalmával lassan két lábra állt. A karatekolbász érintetlen nyugalommal feküdt ott, mintha mi sem történt volna.

Óvatosnak kellett hát lenni a következő körrel. Teri néni épphogy csak megérintette a nyelve hegyével, de a karatekolbász úgy arcszerkezeten rúgta, hogy a taknyán csúszott végig a panelkonyka fakóra csoszogott linóleumpadlóján. Kettő-null az első félidőben.

Teri nénit elöntötte a düh. Hadvezérként öltötte magára zöld pöttyös páncélját, pajzsként fogta bal kezébe a valaha szebb napokat látott fazékfedőt, fejébe tésztaszűrőt húzott sisakként, és felállt a csatasámlira. Vérben forgó, gyilkos szemekkel nézett a karatekolbászra.
– THIS IS NAGYKOVÁCSUTCAAAAA! – ordította egy tökgyalut lóbálva, majd a konyhát átugrotta egy tripla rittbergerrel, és monstre szájszervével a karatekolbászra vetette magát.

A következő percek véres eseményekkel teltek el. Teri néni megsárgult protézisének fogai végzetes sebeket ejtettek a karatekolbász testén, ami cserébe bors és pepperoni illatú ideggázzal árasztotta el a konyhát képező öt egész hat tized négyzetmétert. Az izzadságcsöppek összefolytak a kolbászzsírral, s az így keletkezett vegyület több helyütt kimarta a viaszos vászonterítőt. Végül azonban Teri néni legyűrte az utolsó falatot is, majd egy olyan diadalittasat böfögött, hogy a falról leszakadt a vakolat.
– Nem tudod, kivel kezdtél, kispajtás – vetette oda végül a győzteseknek kijáró utolsó félmondatot. Hősi nap ez a mai.