Galamb

2009. december 31.

Azt azért még elmesélem, hogy hogyan akartunk galambot fogni galambmentes területen.

Nagyjából 8-10 éves lehettem, amikor egy varázslatos nyári reggel arra keltem föl, hogy hiába a remek idő, az egészség és az iskolaszünet, a mai napnak egyértelműen csak egy galamb birtoklása adhat értelmet. Hogy pontosan milyen felsőbb cél érdekében kellett szert tennem egy galambra, az már a múlt jótékony homályába vész. Egyszerűen kellett, és kész.
Szeged csöndes kis kertvárosában laktam akkor. A szomszédunk postagalambokat nevelt, amik egész nap a házunk körül röpködtek. Igen magasnak mondható galambsűrűség volt tehát az utcában, és emiatt tévesen azt gondoltam, hogy bizony arrafelé úgymond élnek galambok. Nem éltek. Csak a szomszéd versenygalambjai röpködtek föl és alá, de azok sosem szálltak le az utcán.
Nem is nagyon vesztegettem az időmet, kiterveltem a csapdát. Úgy gondoltam, hogy ha kirakok némi madáreledelt, akkor az arra lecsapó galambot foglyul ejthetem egy fentről rázuhanó ketreccel. Ezt a tervet azonnal hibátlannak is minősítettem, és nekiálltam a ketrec elkészítésének.
Tulajdonképpen egy kalitkát akartam készíteni, aminek nincsen alja. A rácsokat az otthon található vasanyagból csináltam volna. A vasbeton elkészítéséhez használatos vékony vasrudakból volt otthon bőven, de a művelet mégsem egyszerű.
A legtöbb gyerek legózik, ha építeni szeretne valamit, én viszont tekepályát készítettem az udvaron a galamb-hadműveletet megelőző napon. Ez a procedúra úgy néz ki, hogy a vasbeton készítésére alkalmas vasrudakat előbb vasbeton készítésére alkalmatlan hosszúságúra kellett feldarabolni, majd mezőgazdasági spárgával összekötöttem őket, hogy egy esetleges tekegolyó számára azok egy megfelelő utat jelöljenek ki. Gyakorlatilag vasból és spárgából építettem a pályát, ami épphogy nem dőlt össze magától. Szerencsére nem is nagyon lett volna alkalma összedőlni, mert a tekegolyókat malterből készítettem, és a gurítás első három nanométere alatt atomjaira szakadt az egész. Úgyhogy volt egy tekepályám vasból, ami nagyjából úgy nézett ki, mint Picasso Muzsikusok című festménye 3D-ben.
A spárgát levágtam, majd a vasrudakat bármire használhatatlan hosszúságúra daraboltam tovább. Ezután a család maradék spárgakészletét felhasználva összekötögettem egy kalitkára hasonlító valamit. Korlátozottan mérnöki pontosságúra sikeredett, a kalitka résein ugyanis tetszőleges méretű galamb gyakorlatilag bármikor ki-be járkálhatott volna, de mint látni fogjuk, nem ez volt a legnagyobb probléma a tervvel.
Ezután kivonultunk öcsémmel a műveleti területre galamb elfogásának céljából. Átmentünk a szomszéd utcába, Bálint Anitáék háza elé. Miért pont oda, tehetné fel az Olvasó a kérdést. Hát mert ott terem a galamb, mondtuk volna akkor.
Átdobtunk egy kötelet az ottani diófa egyik ágán, és felhúztuk a ketrecet. A kötél másik végét kezünkben fogtuk, de ahogy a galamb a kalitka alá ér, mi azt bizony el fogjuk engedni, és akkor a csapda lecsap az áldozatra. A kötél miatt ugyan kissé ugyan lassú volt a kalitka zuhanása, de kihelyeztük a madárkaját is, és vártunk.
Most pedig vegyük sorra, hogy milyen koncepcionális hibákat tartalmaz e zseniális tervünk. Hát először is például arra nem gondoltunk, hogy szerencsétlen galamb miért fogja megvárni, amíg a ketrec megteszi azt a nagyjából 15 másodperces utat a földig, hogy őt foglyul ejtse. Valószínűleg a pszichikai sokkra építettünk, és olyan galambok képezték a célcsoportot, akik a „Vazzeg, mi ez? Egy ketrec? És pont felém zuhan? Most mitévő legyek?” gondolattal reflektáltak volna a zuhanó kalitka látványára. Mondjuk ha meg is várja, utána úgyis kisétálhatott volna belőle.
A másik koncepcionális, és el nem hanyagolható hiba a madáreledel minősége volt. A környéken élő versenyszárnyasok valószínűleg a Galamb Pro Ultra 2000 Plusz terméket zabálták egész nap, és bizony nem biztos, hogy egyből le akartak volna csapni a nagyapám sufnijában talált, valószínűleg világháborúból visszamaradt, riolittufává aszott egész búzaszemekre.
Harmadszor, ha én galamb lennék, szerintem feltűnne, hogy három méterre a csalitól ott áll két hülyegyerek kötéllel. És akkor nem is említettük, hogy azon a környéken aztán tényleg semmilyen galamb nem lakott.

Úgyhogy álltunk ott egy ideig. Vadásztunk. De végül hazamentünk borsófőzeléket és fasírtot enni.