Lúdas Matyi esete az ispánnal

2010. február 13.

Többek között azért jó vinyót takarítani, mert az ember mindenféle régi írásokat is talál. Ezt például 2001-ben írtam:

Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az üveghegyen is innen, mert az meg az Óperenciás tengeren túl van, egy gyönyörűséges andalító éjjelen, ahol a mélykék színű égbolt takarója lágyan fedte be az igaz álmot alvó őszi kis falut, ami körül néha-néha felbukkant egy-egy könnyed léptű álomtündér, akinek léptei nyomán felcsillant a fűben a gyémánt-harmat, s az egész vidéket édes-könnyedén lepte el a fák titokzatos susogása, s a Hold lágy sugarai ezüstösre festették az apró házikók nyugalmat álmodó nádtetőit, és egészen halkan még hallani lehetett a szikrázó csillagok apró nevetését, amikor mosolyogva egymásra néztek, és a halványan csillogó vasút a vidéken álmosan elterülve mutatta az utat a végtelenbe, ahol talán gyöngyhajú angyalok vigyázzák most a bolygó titkos álmait, ezen a leírhatatlan éjjelen a lángnyelvek egymást kergetőzve szökkentek egyre magasabban az ég felé, amikor Lúdas Matyi rágyújtotta az ispánra a házat, aki az intenzív osztályon ötödfokú égési sérüléseibe belehalt.

Nyusziszüret

2010. február 5.

Eljött az évben az a nap, mikor Vincze Mihály, Kossuth-díjas paraszt beleszagolt a kunszentmártoni levegőbe, és megállapította, hogy eljött a nyusziszüret ideje.

A termelőszövetkezet tagjai elbandukoltak hát a földek irányába, és fűzfából fonott nyulaskosaraikkal megkezdték a szüretet. A bolyhos kis nyuszifülek rendezetten, párosával kandikáltak ki a földből, és egyszerre hullámoztak az őszi szél simogató fuvallataival.
– Két-három nap alatt végzünk – mondta Vincze Mihály, aki ekkorra még mindig Kossuth-díjas paraszt volt.

Talán kétszáz sornyi nyuszit is kihúztak már a földből, mikor a TSZ egyik lelkes tagja, Báró Amundsen Henrik különös jelenségre lett figyelmes.
– No, nézd csak! – kiáltott fel. – Eltűntek a nyuszifülek!
És valóban, a nyuszimező egy igen tekintélyes részén se híre, se hamva nem volt a bolyhos kis füleknek.

– Vakond ez, ha mondom! – szólott Vincze Mihály. – Mindig tönkreteszik a termést. Ejnye, no.
Azzal fogta magát, és hazasietett. A többiek csodálkozva néztek egymásra egy ideig, de ő hamarost visszatért, és egy jókora vakondpumpa volt nála. Bedugták a földbe menten, és nekiálltak pumpálni egyszerre.

Igen rövid idő alatt kettő darab vakondot is összepumpáltak, akik rövid vallatás után előadták, hogy az ellopott nyuszikat a kozármislényi tölgyfa odujában rejtették el. S hát nem is hazudtak, mert a lelkes TSZ tagok megtalálták ott az összes eltűnt kis nyuszit.
– Amindenit, Vincze Mihály – szólt Báró Amundsen Henrik, miközben egy nagyobb példány bundáját porolta ki gondosan –, te aztán tényleg Kossuth-díjas vagy!

Ő erre elégedetten bólintott egyet, majd összecsomagoltak mindannyian, és elvitték a nyuszikat a présház felé.